Még versek

Látomás

Zenét hallok, mondd mi szól?
Mi az, mi ily elragadó, bájoló?
Erdő mélyén járok, avar roppan.
Ezer titok rejlik fűben, lombban.
Egyszerre itt, máskor ott látom,
Mintha csak velem játszna, távol;
Erre röppen, illan, arra hív, csábít,
Bármi lesz is, követem szárnycsapásit.
Elvezet egy sötét, szomorú tájra.
- Nézd, ez a semmi sivár világa,
Itt nincs boldogság, nevetés sem cseng,
Csak az van itt, mi örökké bút zeng. -
Aztán tovább, el e borzalmas helyről.
Immár egy világosabb kép üdvözöl.
- Ez a közömbösség komoly kertje,
Itt minden egyforma, szürke.
Ez se nem ez, se nem az, nézd,
Se nem fekete, se nem fehér. -
De tovaröppen égi fény felé.
- Itt minden a boldogságé.
Csupa szín, varázs és báj.
Ide kell, hogy visszatalálj! -
Majd hirtelen eltűnt, elillant,
Gyorsabban mint a pillanat.
Én csak álltam ott megbűvölten,
Míg mindezt elfelejtettem.


Kérlek

Kérlek, nézz rám, mikor nem látom.
kÉrlek, szólj hozzám, ha nem is hallom.
kéRlek, válaszolj, ha nem is kérdeztelek.
kérLek, vigasztalj, ha nem is kértelek.
kerlEk, gondolj rám, ha nem is tudod.
kérleK, emlékezz rám, és immár tudod...
- - - - - -
... tudod, hogy emlékszem Rád,
tudod, hogy gondolok Rád,
érzed, hogy valaki szeret,
hiszen összetartanak a kötelek,
a mindennél erősebb kötelék,
melyet semmi nem zúzhat szét,
s melyek az emlékekben gyökereznek,
és a jelenben megerősödnek. -
A messzeség oly végtelen,
pedig Te nem is ott jársz,
de tudja az értelem,
hogy az sem más
mikor karnyújtásra állsz,
de lelkünk más csillagoknál sétál,
oly nagy köztünk a távolság,
melyet nem fog fel a valóság.
Ám ha a láthatatlan kötelek
minket összetartanak,
nem számítanak a méterek,
hisz megtartalak
örökké az emlékeimben,
és felidézlek, ha úgy érzem
Rád van szükségem,
és Veled álmodom éjeimben...

(Nierielnek és Lantasírielnek)