Zöldségeim

Jó lesz, jó lesz :)

Meg ez is:
"A palotában csend honolt. „Halotti csend”—gondolta Inziladûn. Elhalt már a régi keserű veszekedések visszhangja, ahogy a népes udvartartás lépteinek zaját is elnyelték a vastag szőnyegek. A keserűség csak fojtott hangú megjegyzésekben tört már elő—akárha egy ravatal körül élnék az életüket. S Inziladûnnak úgy tűnt, mintha a suttogás—a számító, a tervezgető, a sérelmeket dédelgető suttogás—átszivárogna a falakon, elárasztaná a szigetet, befolyna a házak ablakán, belecsordogálna a kutakba. Nem maradhat egészséges a test, ha a fejet kórság emészti.
--A régi idők királyai méltósággal haltak meg, ha eljött az idejük—sóhajtott tűnődve.
--Fájlalod az ősi hagyomány megtörését, igaz?—érkezett a váratlan felelet. Inziladûn feltekintett. Öccse szokás szerint a sarokban kuporgott csöndben, tekintetével élesen figyelve minden mozdulatát. Inziladûn szinte meg is feledkezett a jelenlétéről—bár a létezését is ilyen könnyen feledhette volna.—Megértem a türelmetlenséged—folytatta Gimilkhad leplezetlen rosszindulattal.—Apánk szívós ember. Meglehet, még éveket, sőt, évtizedeket kell várnod a trónra, pedig tudom, mennyire égsz a vágytól, hogy a helyébe léphess végre, és sárba tiporhasd hosszú uralkodásának minden egyes gyümölcsét.
Inziladûn felsóhajtott, és megpróbálta elfojtani a feltörő bosszúságot. Kezdje újra a réges-régi, parttalan és örökké elmérgesedő vitát ostoba és keményfejű öccsével, vagy hagyja válasz nélkül a fejéhez vágott vádakat? Egyikük előtt sem volt titok (s Inziladûn úgy sejtette, hogy a jóindulatú nyelvek jóvoltából a palotán kívül is elterjedt már a híre), hogy a király fiatalabb fiára hagyná a jogart, ha nem kötnék meg a kezét Númenor ősi törvényei. Hogy aztán a szentséget és hagyományt egyaránt arcul köpő Ar-Gimilzôr legalább saját népe szokásait mégis tiszteletben tartotta-e, vagy félt népe ellenkezésétől, ha netán túl messzire menne, vagy csupán vénségére túl agyalágyult lett a törvények megváltoztatásához is, annak csak Ilúvatar a tudója. Akárhogy is, elsőszülött fia sem tiszteletet, sem szeretetet nem tudott érezni az ember iránt, aki nemcsak az ő gyerekkorát és drága édesanyja életét keserítette meg, de a halandók valaha volt legszebb birodalmát is. Várta és rettegte a napot, mikor saját kezébe foghatja a kormányrudat. Lesz-e, lehet-e elég ereje, hogy az ár ellenében megfordítsa a bárka irányát?
--Nai i Valar…--morogta ismét inkább magának. Öccse keze elfehéredett, olyan erővel szorult ökölbe.
--Az arcátlanságnak is van határa, drága bátyám—sziszegte.—Amint te leszel az uralkodó, kedvedre visszavonhatod a rendeleteit, aztán lesheted, mit szólnak hozzá az alattvalóid. De most még ő Anadûne törvényes királya, és nem tűröm, hogy itt, a saját házában, a fülem hallatára vedd semmibe kinyilvánított akaratát.
--Való igaz, amit mondasz, öcsém—Inziladûn erőnek erejével visszafojtotta a kikívánkozó indulatot, csak a megvetést engedte hangjába lopózni.—Az arcátlanságnak is van határa. Ahogy az oktalanságnak is. Ha atyánk, aki a Valák kegyéből Númenor királya, arra vetemedett, hogy tilalom alá helyezze az Eldák valamennyi gyönyörű nyelvét, melyeket őseink még büszkék voltak beszélni, akkor…
--Szégyen és gyalázat, hogy nemes népünk uralkodóháza oly sokáig majmolta idegenek karattyolását!—csattant fel az ifjabbik. A sok faliszőttes mohón szívta magába a kifakadást. Gimilkhad erőt vett magán, s valamivel halkabban folytatta:--Büszke és dicső nemzet vagyunk, amely emelt fővel járhat. Nem vagyunk a tündék rabszolgái vagy talpnyalói, hogy királyaink ne beszélhetnék a mi saját szépséges nyelvünket.
--Ki beszélt szolgaságról?—ellenkezett Inziladûn, noha átkozta magát, amiért ismét öccse süket füleit ostromolja.—Nem szolgaság, hanem szolgálat volt, ami az ős időkben hozzájuk kötött minket: tiszteletből meg önként adott eskükből fakadt, s bőségesen megkaptuk érte a jutalmunkat…
--Miféle jutalmat? Alamizsnát, vagy inkább koncot, ahogy az ember a kutyának…
--Tőlük származik minden tudásunk, s az irántuk való hűségünkért kaptuk Andort, az Ajándék Földjét…
--Míg ők Valinorban élvezik az örök életet!—hörrent Gimilkhad.—Mit szajkózod a követeik szónoklatait? Anadûne fiainak nem kell többé a mézesmadzag. Nem tűrjük többé el tőlük a fennhéjázásukat—és nem fogjuk eltűrni tőled sem! Azt hiszed, különb vagy nálunk? Azt hiszed, ha egy tündekövet szerepében tetszelegsz, téged elkerül majd közös átkunk, a halál?
Most már Inziladûn keze is ökölbe szorult
--Nem félem a halált, ami az Elsőszülöttek tanítása szerint az Egyetlen adománya. Félem azonban népünk pusztulását, ha ilyen oktalan gondolatokra adja a fejét!
--Szépen felmondtad a leckét—gúnyolódott Gimilkhad.—Mondd, mire tanítottak még azok, akiknek olyan készségesen követed az utasításait? Gondolod, hogy ha már te vagy a trónörökös, te nem is tartozol engedelmességgel a királynak, s jogod van még életében idegenes kezére játszani az országát? Ha ennyire nehezen tudod kivárni a halálát, miért is nem tekered ki a nyakát, mint a kiöregedett kutyákét szokás?
Inziladûn felemelkedett.
--Hát te?—kérdezte halkan, fenyegetően.—Miért nem szúrsz át egy ilyen gyalázatos árulót?
Tekintetük egymásnak feszült, de a kezük nem mozdult.
--Sosem ingott meg a hűségem királyom és népem iránt—jelentette ki az idősebb testvér büszkén. Majd emelt hangon így folytatta:--De megesküszöm neked, öcsém, Númenor jogarára, hogy ha rajtam múlik, eltérítem az Adánok fiait erről az őrült útról, amíg még nem késő!
Gimilkhad felkacagott, csengőn és örömtelenül.
--Sok szerencsét hozzá, kedves bátyám. Nem ismerlek talán? Ölts csak majd király létedre koldusgúnyát, s kérleld felváltva saját népedet meg a gőgös Valákat, aztán halj meg mindegyiküktől elhagyatva, hogy példa légy az eljövendő nemzedék szemében: így jár az, kinek szíve inkább húz idegenekhez, mint az övéihez!" /Angwen tollából/
MTTTT néven fut, és lényegében egy live lesz. Arnithil lesz a nevem. Öh, várom már :D