Zöldségeim

Pénteki bejegyzés:
vége. véget ért. nincs tovább. elmúlt, de nem úgy, mintha nem is lett volna. nem hittem el,mikor mondta, azt hittem, viccel, csak egy rossz tréfa az egész... de nem. "már nem szeretlek..." képtelen vagyok bármire is, itthon nyüszítek sírás közben, mintha csak állat lennék. próbáltam jó képet vágni az egészhez, hizsen rögtön mondta, hogy maradjunk barátok, amit én szívesen el is fogadtam, ennyi legalább maradjon. de ha ránézek...... nem úgy nézek rá, mint egy barátra, mint pl. P.-re, hanem még mindig úgy, mint a szerelmemre. ma már nem csókolhattam meg. nem láthattam mosolyát, nem simíthattam végig arcán, csak egyetlenegyszer, de azután is rögtön sírni kezdtem. A villamoson ő is könnyezett. azt már nem tudom miért talán majd egyszer kiderül. mint ahogy az is, hogy miért is múlt el a szerelme. mert annyit mondott, hogy azért nem szeret már, mert volt néhány olyan tettem, ami meglepte őt vagy még azt is mondta sokszori könyörgésem után mert nem akarta elmondani hogy miért is nehogy megbántson - hogy nem voltam elég nőies. ebben valószínűleg igaza van sosem voltam igazán nőies de mellette nőnek éreztem magam de most megint lány vagyok. összetörtem egy kicsit. legalábbis ma, de holnapra már jobban leszek. Mintha csak egy betegség lenne, amiből ki lehet gyógyulni...... végig könnyeztem hazafele menet, eszembe jutottak az emlékek. visszaadta az emlékkönyvemet úgy hogy nem írt bele. amikor odaadtam neki megkérdezte, hogy ezt nem akkor szokás amikor vkitől elbúcsúzunk.... már akkor is érezte a véget, csak én nem. azt hittem, hogy pl. amikor tervezgettük, mit akarunk csinálni hétvégén, és ő lebeszélt arról, hogy a kórus törökbálinti fellépésére menjünk szombaton, csak valami meglepetést akart arra napra, egy mozit vagy egy tudomisénmit. de nem, nem ez volt, nem akart már velem úgy találkozni. nem is tudom mi a legrosszabb. nem lesz kihez odabújnom, nincs meg a támasz, nem fog órák után rám várni... vagy az, hogy látnom kell őt, és úgy látom őt, mintha a szerelmem lenne, holott ő már nem az, nem tartja annak magát... mindenről ő jutott eszembe, és ez most sincs másként. az életem része volt, ahogyan a nap kel fel minden nap, úgy volt biztos, hogy aznap is láthatom.
úgy beszéltük meg, hogy tegnap nem találkozunk, mert nem volt kórus és én meg zht írtam azidőben, de felhívott, hogy értem jön. nagyon hálás voltam érte, de ma már látom - meg mondta is -, hogy akkor akarta elmondani, amit ma...
----------------------------------------
hazafele adtam 400 forintot egy lánynak, aki az örsön állt, táblával a kezében, melyen az állt, hogy rákos a gyermeke és kéri, hogy adakozzanak. már jó párszor láttam, és el is döntöttem, hogy ha lesz nálam épp pénz, adok neki. párszor elfelejtettem, de most eszembe jutott, és ha már velem nem történt ma túl sok jó, neki azért egy kicsit segíthessek.
-----------------
a hétvégére szervezek egy találkozót a 3 gráciának: Lantasírielnek, Nierielnek és jómagamnak. sok megbeszélnivalónk akad...
Nah, jobban vagyok, csak még biztos sokszor elsírom majd magam. Most még nem nagyon akarok találkozni vele, bár Ő a mai elköszönésünk után - két puszi a két orcájára - még visszahúzott, hogy akkor hétfőn mikor is találkozunk. Én akkor már persze zokogtam, de azért megembereltem magam, és gyorsan leráztam valami olyannal, hogy akkor találkozunk a ZAKon, amit már a kórussal megbeszéltünk...
---------------------
Vasárnapi bejegyzés:
Épp amikor a pénteki bejegyzést írtam, Anyum hazajött, és gyorsan abbahagytam, aztán rábeszélt, hogy menjek át Nierielhez. Átmentem, és nagyon jól esett, jókedvűen jöttem el Tőle, nagy szükségem volt a szavaira, bár csalóka reményt ébresztettek bennem, de a szerelemben pesszimista vagyok... Csak annak örülök, hogy nem én küldtem el Őt, mint eddig, és nem én okoztam Neki csalódást vagy bút...

A találkozó nem jött össze, mert Nierielnek tanulnia kellett, Lantasíriel meg nem jelentkezett. De majdcsak összejön.
A hétvégén elég sokszor eszembe jutott. Most épp ezt hallgatom, és rájöttem, mennyire idevág: "Utolsó érintés" az Adagio előadásában. Most meg az Elfelejtett dal.
Na meg Crystal (?) " őt látom a fában, a fűben, egy eldobott kőben, egy szívben, egy dalban, mondd, miért kell, hogy halljam..." Szóval mindenről Ő jut eszembe. De nem sírok. Talán már nem is vagyok belé szerelmes. Ezt így most nem érzem. Majd lesz más. Lehet egyedül is szép a világ.
"Ne szomorodj el soha, hisz az élet egy csoda, s mindig lesz egy jó barát ki végig melletted áll." Köszönöm, Nieriel!